Egy széthullott haza, egy szorongó nemzet,
Ellenfélt az elnyomás, a testvérből nemzett.
Kiélezett helyzetek, ütköző utak,
Azt hisszük megoldást, az erőszak mutat.
Fentről lenézünk, más kárán feljutunk,
Ha mi maradunk alul, belepusztulunk.
A hajtástól kiégve, az életünk nem élni,
Tegyük fel a kérdést, aztán megint: Megéri?
Ítélj el bátran, mindent mit nem értesz,
Egyszerűbb nem látni, a másik mit, miért tesz.
Ezt mutatva fiunknak, ezt megtanulja tőlünk,
Egymáson taposva, velünk vérzik földünk.
Néha előjön egy érzés: Másképpen kellene!
De, gondolat hadsereget indítunk ellene.
Megértést más iránt, a szívünkben elnyomva,
Sírig tartó sírást, folytatunk magunkban.
Kevesen vágynak ide, többen leszünk porrá,
Már feladtuk a reményt, a víz nem válik borrá.
Ez az életünk, egy hamvasztó kemence,
Tömegsírgödör lesz, a Kárpát-medence.
